1. epizód

 - Alexy. Alexy? Alex?! Alexy! ALEXY! - hallottam Armin egyre erősödő hangját - Kelljél már fel! Hallod?
Kábultam pislogtam ki az ágyból. Máris reggel lenne? Álmosan kivonszoltam magam a fürdőbe, és vettem egy gyors hideg zuhanyt, hogy felébredjek. Épp leöblítettem a hajamról a sampont, mikor rájöttem valamire.
Mindig én keltem Armint. Mióta tud videó játékozni, azóta mindig én keltem. 10 éve én kelte. TÍZ ROHADT ÉVE NEM KÉPES FELKELNI MAGÁTÓL. Most még is mi a franctól kelt fel előttem?!
Gyorsan egy törölközőt csavartam a derekamra, és kirohantam a nappaliba. Megjegyzem, mivel még csurom víz voltam, majd nem hasra estem.
A nappaliban elég idilli látvány fogadott: Armin, és a Legjobb Barátja, vagy már a barátnője... - igazából már fogalmam sincs milyen kapcsolatban vannak - Jane ült a kanapé előtt, és nagyban nyomták a PSt. Körülöttük minden felé csipszes zacskók (szinte az összes félig tele volt) meg fém italos dobozok, amik között volt kávés és kólás (ezek minden bizonnyal Janeé) meg energia italos és narancs leves, amik az iker testvérem tulajdonában állhattak, És ezek is telinek néztek ki, és természetesen az össze fel volt bontva.
 - Jane... - kerekedett ki a szemem a lány láttán.
 - Oh, hli Alexy! - biccentett felém, és a szeme sarkából rám pislantott, de csak egy pillanatra - csini törülköző!
 - Eh... - elvörösödve a derekamhoz kaptam - Te még is mikor jöttél át?
 - Tegnap délután. - válaszolt helyette Armin.
 - Azt értem, de most reggel.. mikor?
 - Ahogy Armin mondta - válaszolt a lány - Tegnap délután.
 - Itt aludtál?
 - Nem aludtunk.
 - De... így hogy terveztek suliba menni? - húztam össze a szememet.
 - Sehogy. - vont vállat Armin - Jane hamisít igazolást. Ha bárki kérdezi, mi betegek vagyunk!
 - Jah, agybetegek... - forgattam a szemeimet.
 - Tessék?! - kérdezte enyhe pszichopata vigyorral Jane.
 - Semmi - nevettem fel, és vissza vonultam a szobámba felöltözni.
Jane az iskolánk művész tagozatára, a C-be járt. Türkizkék szemei HATALMASAK, a bőr ijesztően fehér, mint a tej. Igazán nem lep meg, hogy vámpírnak hívják őt a suliban. A sápadtságára még rátesz egy lapáttal a bőrével erős kontrasztban lévő fekete haja, amit lilás fény tesz egy kissé színessé. Elég apró termetű, magas sarkúban se ér fel a vállamig, pedig én se vagyok olyan hű de magas. És amivel Castiel, a bátyja imádja szekírozni: a mellkasa rettentően lapos. De komolyan, még nekem is nagyobb a mellbőségem, fiú létemre, mint neki.
Armin meg hát... Armin. Gondolom, mindenki tudja, hogy hogy néz ki.
Sokáig gondolkoztam, hogy mit vegyek fel, minden ruhámat kidobáltam a szobám közepére. Végül a világos kék farmeromat vettem fel, és lenyúltam Armin egyik X-menes pólóját. Mivel esett az eső, ezért a sötét kék kapucnis pulcsim főlé a fekete bőr dzsekimet is felvettem. Mivel semmi kedvem nem volt Armin és a csaja/haverja/macskája/nem tudom mije káromkodását hallgatni, ezért gyorsan leléptem. A fejhallgatómat feltettem a fejemre. Nem hallgattam zenét, csupán nem akartam, hogy bárki hozzám szóljon. egyszer mindenkinek lehet rossz napja, nem?
Elég korán értem be a suliba, alig voltak páran a folyosón. Megkerestem a szekrényemet, és bele tettem a kabátomat. Még bőven volt időm becsöngetésig, ezért nem vettem magamhoz a töri könyvemet, inkább a büfé felé indultam meg. Az otthon terjengő kávé illattól megkívántam egy csészével. De persze nem a Jane féle kávét, amiben túl hemzseg a koffein! Csak egy szimpla tejes kávéra vágyam. Az aprómat számolgatva lépkedtem az aula irányába. Nem is nagyon figyeltem, hogy mi van körülöttem. Minek? Az iskolában már csukott szemmel is tökéletesen tájékozódom, neki mennem meg biztos nem fogok senkinek, alig van itt 5 ember, azok is a szekrényeknek neki dölve, vagy a földön ülve félálomban révednek előre...
És, hogy a drága sors megcáfolja eme szépen megfogalmazott gondolat menetemet, lefejeltem valaki hátát, és hátra estem. A pénzérmék szana-szét gurultak a földön. Remek, imádlak, kedves sors!
 - Eh, bocsánat! - sóhajtottam fáradtan, és fel sem nézve elkezdtem összeszedni a pénzem.
 - Had segítsek! - hajolt le a személy, akinek a lapockái épp az előbb adtak egy fájdalmas csókot a homlokomnak. Unottan felnéztem rá. Na, ebben a pillanatban jött el az, hogy nem kaptam levegőt. De komolyan. Mintha hirtelen elfelejtettem volna, hogy hogyan kell. A szemeim elkerekedtek, és lemerevedtem. Szóval olyan voltam, mint amikor meg állítanak egy videót. Teljesen lefagytam. Lehet, még a szívem is megállt pár pillanatra.
Hogy még is mit láttam? Nem hiszem, hogy képes vagyok beszélni róla. Még szerencse, hogy írok, és nem beszélek. Szóval, akkor mit is láttam? Először egy zöld szempárt. Egy GYÖNYÖRŰ zöld szempárt. Eddig még nem láttam olyat, hogy valakinek ilyen élénk zöld legyen a szeme. Aztán ott volt még az az aranyos mosolya, amitől még kétszer elájultam magamban. Aztán a mogyoró barna fürtjei, meg az izmos karjai... jó ha nem hagyom abba, elkezd csorogni a nyálam.
 - Valami baj van? - kérdezte a fiú, kicsit aggódva.
Istenem de aranyooooos!
 - Eh, nem semmi! - ráztam meg a fejemet, és nyúltam volna le az aprómért - He? Hova tűntek? - néztem értetlenül körül.
 - Tessék! Összeszedtem. - nyújtotta oda az érméimet.
 - Nagyon köszönöm... - UGYE NEM VÖRÖSÖDTEM EL?! UGYE NEM?
A srác elmosolyodott megint.  Ezt a gyönyörű pillanatot hát nem megzavarta az a vadbarom?
 - Alexy! - markolt bele a pulcsimba a vöröske, és felrántott - Hol a húgom?!
 - Honnan tudjam?! - csaptam le a kezét, ami még mindig a pulóveremet szorongatta - Nem vagyok a bébiszittere! te vagy a bátyja, neked kéne figyelni rá!
 - De a te tesóddal jár!
 - De én nem vagyok a tesóm! Várj... - döbbentem le - már járnak?
 - Igazából nem tudom... Szerinted járnak?
 - Fogalmam sincs... - vontam vállat. Igen, Castielnek és nekem ez volt az örök kérdés: a tesóink vajon járnak e vagy nem?
 - Hát... én akkor megyek... - indult meg a srác - Sziasztok! - és már el is tűnt a folyosón.
Basszus... róla meg is feledkeztem!
 - Nhaj... - dőltem neki a falnak - Még a nevét se tudom... - mérgesen felnéztem Castielre - Miért kell neked mindent tönkre tenni?!
 - Tetszik, mi? - vigyorodott el kissé gonoszan.
 - Hű... te Eisten! - vágtam egy pofát, majd ott hagytam. Még mindig kellett nekem az a kávé.
Ez a hülye barom! Miért pofátlankodik be mindenbe? Mér nem maradt a seggén a lépcsőházban cigizni, mint ahogy szokott?
Nagy durrogva vettem magamnak egy kávét, és mérgesen leültem a szekrényem elé. Igazából elég jól elterpeszkedtem, és a szomszédos szekrény előtti területet is elfoglaltam. De kit érdekel? Annak a szekrénynek úgy sincs tulajdonosa!
A folyosó kezdett megtelni diákokkal, és egyre nagyobb lett a nyüzsgés. Én nagy elgondolkozva, a kávémat szürcsölgetve meredtem magam elé. Szinte fel sem fogtam, amikor két bakancs megállt előttem.
 - Izé... Kékség...
Unottan felhunyorogtam. Nos, a szemem megint elkerekedett, és ugyan az a folyamat játszódott le bennem, mint kb 20 perce.
 - I...gen? - hebegtem
 - Arrébb mennél egy kicsit? - eresztett meg egy fél mosolyt - Tudod... ez itt az én szekrényem...
 - He? - néztem az eddig gazdátlan szekrényre - De ez eddig üres... Új vagy? - kapkodtam a fejemet
 - Igen. 10. osztály B tagozat...
 - Hé! - mosolyodtam el - Én is oda járok! - fel álltam. Hát basszus... a válláig sem érek... - Alexy vagyok.
 - Én Kentin! - nyújtott kezet.
Hűha... kezet kéne vele fognom? Jó... Alexy, semmi túl bonyolítás. Szimplán fogd meg a kezét, ez egy sima bemutatkozási gesztus, érted? Nem? Jó, hülye vagy!
Hát végül csak kezet fogtam vele. És ekkor megszólalt a csengő is.
 - Izé... Alexy... - vakargatta a tarkóját Kentin - Fogalmam sincs hogy hol leszünk... és... mehetnék veled?
 - Aha. - bólintottam - Töri lesz... Szóval... arra....
Megindultunk a töri terem irányába. Jézusom, hogy fogom én túl élni ezt a napot?!